Sokan sokféleképpen szokták jellemezni a halál közelségét. Azt a percet, amikor nem csak egy ártatlan közhelyes gondolatot teremt a tudatban, hanem erőteljesen megmarkolja lelked rózsaszín álomfüggönyét, és kíméletlenül szakítja a porba annak minden báját és szeretetét. Szeretném kedves olvasó, ha ez az érzés köztünk maradna. Én csupán leírom neked, hogy miként lehet ezt a kíméletlen élethelyzetet rezdülésről rezdülésre jutva túlélni, hogy általa felfedezd a tested és lelked közti kapcsolat mibenlétét, ami nélkül ma már tudom, csak tévelygő lennék egy vaksötét kórterembe, összezárva magánnyal, kiüresedett szorongással.
Ne engedd, hogy ártó suttogás törje szét az elszántságot.(DZ)
Órákon át álltam egy folyosón, körülöttem kétségbeesett emberekkel, vegyes korosztály, egy azon érzéssel, hogy valami nincsen rendben a sejtjeinkkel. Nyitódik az ajtó, egy hetven év körüli férfi zárja el az ajtó önműködő becsapódását. – Csak egy percet kérek doktornő, mennyi az esélyem? – kérdezi hangjában szokatlan nyugodtsággal, de válasz helyett csak türelemre intik odabentről, s a többiek szinte csontig feszülnek a jelenségtől. Várakozunk. A folyamat meglehetősen egyszerű, mindenki kezébe odanyomnak egy papírt, rajta érthetetlen tartalommal, ami újabb feszültséget szül, kérdések csatlakoznak a meglévőkhöz, és lehet menni egy következő ajtó elé várakozni. Ha a művelet ezen szakaszában bárki is azt mondta volna, hogy innentől megváltozik minden, mert a keserűség és bánat majd átvedlik valami élhetőbb öltözékre, azt kinevetem. Na, ne vicceljünk itt kérem ilyen komoly témát felvezetően. Hiszen az említett keserűség már a barátommá szegődött. Mi akkor és ott egyek voltunk, ahogy a nyakam tövében jelentkező fura kinövés, amiről csak annyit tudtam, hogy nem biztos, hogy ott kellene lennie. Ám ott volt, és a fentebb említett jelenséggel együtt, hogy a halál ordasul leselkedik az egyik sarokban, kinek fájdalommal teli könnycsepp, másnak üvegessé meredt tekintet formájában.
Egy dolgot tudtam biztosan, hogy haza fogok menni. Ez volt az a tény, amire tudtam támaszkodni, az otthon és a család, bár utóbbi gondolattá formálása közben nyelnem kellett egy nagyot, tudjátok, amikor nem időszerű, hogy elterülj egy kórházi folyosó hidegen koszos padlóján, még a végén elszáll a hazajutás lehetősége is. Tehát várakozni kell, nincs más választásom. Végül a doktornő behívott. Ahogy az iskolássá érett gyermek esetében a jövőbeli tanító megfelelő kiválasztása a cél, itt is erről beszélhetünk. Pénzt és időt nem sajnálva szinte hónapokig szokták hajkurászni a megfelelő személyt, aki majd emberséges marad a nehéz pillanatokban, aki kellően alapos és tudása oly magasságokig emelkedik, hogy már egy űrlényt is képes volna meggyógyítani. Fogalmam sem volt róla, hogy kihez kerülök, csupán egy ember szólított a nevemen, aki inkább tűnt segítőkész „tanítónak”, mint a tudomány merev de bölcs katonájának, akire élből rá lehet vágni: mindössze a kötelességét végzi, nem foglalkozik a járulékos veszteséggel. A betegirányítóban annyit közöltek, hogy ehhez a doktornőhöz tudok menni, és mellékesen megkérdezték, hogy a beutalóra vésett leukémiát mikor igazolták? MICSODA? Ez volt akkor, ezekkel a kilátásokkal vártam egy vadidegenre, akire rá kell bíznom az életemet, így rendezte a sors akkori változata. A következő előadás már egy nem túl tágas, de annál barátságosabb szobában zajlott. Hát persze, hogy azonnal levágta, hogy nagy a baj. Ott álltam előtte, csontsoványra lefogyva, beesett tekintetemnél a fal csak egytized árnyalattal volt világosabb, állam hegyét pedig egy hosszú nyakú pulóver szegélyezte.
Ugrás! A bent zajló beszélgetés és szakszerű vizsgálat mondhatni rutinszerű, ebben nincs semmi különös. Amiben mégis lehet változás, az önmagunk féken tartása, vagyis a hőzöngés azon formájának mellőzése, amikor a kilincs elforgatása közben elpárolgott bizalmat felváltja valami embertelen viselkedés. Mert ha már senkiben sem hiszünk, ha a bizalom elsüllyed kicsinyes pökhendi válaszainkban, valami mást is beengedünk a kórterembe, és önmagunkat zárjuk ki a felépülés lehetőségéből. Én nem így tettem. Az akkoriban rám jellemző görbe és önbizalom híjas testtartás saját akaratomból kiegyenesedett, és szembenézett az előttem álló feladattal: Meggyógyulni. Csak annyit kérdeztem a Tanítómtól, hogy az általa felvázolt Hodgkint lehet-e gyógyítani. – Természetesen! Vágta rá azonnal. - Minden korszerű eljárás a rendelkezésünkre áll, önnek csak meg kell nyugodnia és bízni a felépülésben. Bizalom, ugye mondtam, hogy kulcsszerepet szánok a létezésének.
Egy hat adagos kemóterápia kúra várt rám, heti két mellékadagra lebontva, így lett tizenkét hét előirányozva, plusz még néhány, ha a szervezetem nem reagálna megfelelően. Hát ja, nem túl fényes kilátások, főleg annak ismeretében, amiket az ember hall és olvas vele kapcsolatban. Amikor elsőként beléptem a fotelágyakkal berendezett hosszúkás terembe, elfogott az érzés, hogy na, ezt nem. Itt vagyok harmincöt évesen egy sokak által rákosnak mondott betegséggel, és mindjárt belém fecskendeznek valamit, amitől kihullik a hajam, hányni fogok, és különféle borzalmakat kell majd átélnem az elkövetkező fél évben, persze ha túlélem, hiszen erre sincs százszázalékos garancia. Mégis ezt diktálta a legbelső hang, ennek kellett alávetnem magamat, a többit valahogy kint kell hagynom a pofátlan betolakodóval együtt, aki minduntalan arról próbált meggyőzni, hogy szeretne mellettem ülni, fogni a kezemet, ahogyan eddig is tette mióta elkezdődött ez az egész. Egy szart! Oly könnyedén csaptam rá az ajtót, ahogy csapkodtam otthon magányomban, mert más módját nem találtam annak, hogy levezessem a felgyülemlett dühöt, tétlenséget és idegességet, ami csak őt táplálta, engem kezdett egyre jobban kikészíteni.
Az igazság az, amikor az ember nem hazudik a tényekről, nem hallgatja el legbelső érzéseit, bármennyire is gyengének és kiszolgáltatottnak is érzi magát. Az igazság az, hogy rohadt szar a kemóterápia, és az az egész, ahogy egy ismerős világból hirtelen egy idegen közegbe kerülünk, ahová nem szépülni, de még csak felejteni sem járnak az emberek, egyetlen célja az esély megadása, hogy önmagunk határait átszakítva megküzdjünk az életünkért. Ez nem harc vagy ilyesmi, a valóságban képességről és az elszántságról szól, és csak másodsorban az általam egyszerűen nedűnek keresztelt löttyről, ami változó intenzitással folyik át a szervezeten, amíg végül készen nem állunk a kitűzött feladatra. Készen állsz? Remélhetően neked sohasem kell, vagy az is lehet, hogy túl vagy rajta. Bevallom, amíg kilométeres távolságban éreztem magamtól a daganatos betegségek létezését, még egy sort se voltam hajlandó szentelni a megismerésükre, csak szenzációhajhász szalagcímek és elrettentő leadek halványultak a perifériám egy külső szegletében. Aztán mindez előtérbe került, és a betűk kezdtek egyre csak vastagodni, de már nem azt olvastam ki belőlük, amik kizárólag hívó szóként hatnak a már említett betolakodóra.
Az első és utolsó kezelés között eltelt hosszú hónapok rávilágítottak arra, hogy ki is vagyok valójában, és mire vagyok képes az akaratommal. Idegen érzés idegen szókészletei bontakoztak ki az ágyban töltött időszakban, amikor az ember a szenvedésen túl mosolyra hajló emberek arcából merítkezik a rosszabb napok elviseléséhez. Igaz emberek vettek körül, a maguk szépségében tették a dolgukat, irányt mutatva azoknak, akik az ajtóban egy tollvonásnyit megtorpannak, de aztán ők is rajzolták tovább az életútjukat.
Elviselhetetlen? Csupán nézőpont kérdése, de azt hiszem az évekkel ezelőtti énem számára az lett volna, az önvádaskodó, hitét és humorát vesztő emberek számára pedig maga a pokol, a magunkhoz láncolt betolakodó fellegvára. De mint tudjuk, nem kötelező azt az utat választani, a láncok nincsenek vaskarikából, az akarat pedig felvértezi testünket egy hősi páncélzattal, amire a betolakodónak nincsen ellenszere. De épp úgy szükség van a Tanitóra, mint minden apróságra, szeretetre, kitartásra és bizalomra, amely kellő alapot nyújt ahhoz, hogy elviseljük. Elviselhetetlen? Tedd fel a kérdést úgy, hogy el tudod- e mostani önmagadat viselni. Amennyiben a válasz igen, már meggyógyultál, onnantól soha nem leszel egyedül, bárhol is leszel, bármi is történjen veled, örökre hős maradsz. Hős a túlélők számára, a hozzám hasonló átlagembereknek, és mindazok útmutatója maradsz, akik ma még rettegnek a rájuk váró megpróbáltatások miatt. Még nincsen vége, mégis eljutottunk oda, ahová írásom elején szerettem volna elérkezni. Erről szól minden, amit életnek hívunk a nagyvilágban.
