Amíg az erő az életed szerves részét képezi, a mindennapok cselekedetei foszlányok csupán. Néha vissza se emlékszel mit tettél az előző percben, mert az erőben rejlő természetesség katalizálja minden egyes mozdulatodat. Aztán történik valami. A megtapasztalt egyenes hirtelen görbévé változik, az állás fárasztó, a levegő pedig úgy áramlik a tüdődbe, mintha egy rossz porszívó szívná fel a több évtizede felgyülemlett piszkot egy kanapéról, és a porzsák kezd vészesen megtelni a rajta nyugvó porszemektől. Az erő elveszti józan, emberi mértékkel kiszámítható természetét, hiánya pedig szépen kezdi felaprítani az életedet. Na ekkor jön el a perc, amikor rájössz, hogy változtatni kell.

Ma már tudom milyen erősnek lenni a hétköznapokhoz. Sok erő kell a napi gondok átvészeléséhez, erő kell a stresszhez, és ahhoz is, hogy a ránk váró boldogságot felismerjük, és egész lényünkkel átéljük a legszebb pillanatait. Korábban azt is tudtam, hogy milyen, ha mindez egy picit erejét veszti. Amikor otthon ültem megfázósan és egy „jártányi” erőm sem volt ahhoz, hogy iskolába vagy dolgozni menjek. Ezekben a napokban mindig volt egy természetesnek vélt bizonyosság, hogy amit érzek, ez a kényelmetlen állapot hamarosan elmúlik, pár óra vagy nap és elfelejtem, hogy egyáltalán a világra merészkedett. De fogalmam sem volt róla milyen érzés akkor, ha reggel még a saját lábamon kelek ki az ágyból, de kora estére már négykézláb kell ugyanoda visszamásznom, mert remegő lábaim már képtelenek megtartani soványra fogyott felsőtagjaimat. Amikor egy palack ásványvíz is mázsaként nehezedik az egyre csak fogyatkozó izmaimra, s az erő ordas nagy hiánya nem szűnő gondolatot ébreszt fel bennem, hogy talán ez örökre így lesz, és korábbi életem már soha többé nem fogom visszakapni.

A fene nagy pihenésben volt időm erről és arról elgondolkodni. Az első ilyen egy nosztalgikus érzés, ahogy az ember sütteti magát a Balaton parton, és nem gondol másra csak a napsugarak szelíd simogatására, az egyik kezében egy olcsó borosüveggel, másikkal szerelme kipirosodott hátát cirógatja. Az ehhez hasonló jelenések nem igazán töltik fel az embert. Bár irányítani szinte képtelenség, mégis az volt az első dolog a fejemben, hogy erre nincs szükségem. Nem erre fogok rágörcsölni, nem szabad, hogy ezek töltsék ki a napjaim nagyrészét. Tudatában vagyok vele, hogy a pozitívra való ráhangolódás egy ilyen helyzetben több mint merész vállalkozás. Nem pusztán azért, mert az önsajnálat erősebb és egyfajta visszaigazolás, hogy minden baromi szar körülöttem, hanem mert egy ismeretlen folyamattal állok szemben, melynek végében nincs semmi, csak méretesen tátongó üresség. Ám a dolgot lehet másként is értelmezni. Ezt a betegség által kiterjesztett ürességet kell feltöltenem a gyógyulásomat ösztönző tartalommal, amelyekre később lehet építkezni, akár kezelések alkalmával, amikor mosolyogni látok nálam sokkal betegebb embereket.

Az erő persze most sem halmoz el, és fele annyi sincs, mint volt korábbi évtizedeimben. Ezt el kell fogadni még akkor is, ha tudom, hogy hónapok vannak hátra a kezelésből és az elkövetkező időszakban sem kecsegtetnek sokkal többel. Viszont az erő nagy ajándék, még ha kevés is van belőle. Meg kell tanulni tartalékolni vele, arra a pontra irányítani, ahol a legnagyobb szükség van rá, ez önmagunk kihívása a zord időszakok leküzdéséhez. Bevallom most sem mindig fényes az égbolt, és nagyon nehéz elrugaszkodni attól, amit ösztönösen érzünk, amikor semmi sem tud jobban lelkesíteni, mint legbelső félelmünk marcangolása. Férfiként nehéz szembenézni ezzel a jelenséggel, hogy félek, rettegek a jövőtől és attól az embertől, akinek nincs ereje küzdeni, s végül harc nélkül távozik a csatamezőről. De aztán valami külső erő mosolygásra ösztönöz, legyen az egy kedves arc a párnám mellett tündökölve, vagy egy megcsillanó játék a függöny és fény találkozásánál, az élet már csak ilyen, még ez is képes feltölteni pozitív energiával.