Ez a történet egy országról szól, ahol az emberek megtanulták, hogy segíteni másokon nem egy kényelmetlen szokás. Nem volt pezsgés és karnevál, és olykor csak egy tábla csoki volt jelen, mégis jó volt minden. Együtt majszoltuk a nővérekkel. 

Kezdetek

Ismeretlenek előtt felvállalni egy súlyos betegséget, egy olyat, amit nem lehet néhány hét alatt kifeküdni, sok tekintetben merész dolognak számít. Amikor szembesülsz vele, hogy hatalmas munka előtt állsz; orvosok és hosszúra nyúló vizsgálatok, az általad csak a légüres térben létező kemoterápia alkalmazása, hogy erősen hinned kell egy folyamatban, amibe körülötted már sokan belehaltak, az ég tudja mennyi álmatlanul átrángatott éjszaka, ilyenkor csak az a belső tudat éltet, hogy te magad vagy a létezés, és van miért az egészet végigcsinálni.

Mégis úgy döntöttem, hogy meg kell írnom mindennek a történetét. Ki kell forgatnom magamból a rossz mukikat, akik valószínűleg a világbékénél is komplexebb oknál fogva költöztek a testembe, amiért lefogyasztottak három nadrágmérettel, nekik nem számít, hogy ki vagyok, tettem- e jót az életben, osztottam esetleg ételt és tiszta ivóvizet Szenegálban, kaptam-e Nobel-békedíjat a keleten harcoló hordák megbékéléséért, mindez rohadtul nem számít, csak a szempár figyel a tükörben, akivel nap mint szembesíteni kell, és elmagyarázni:

- Nem csak önmagadért harcolsz.

Tavasszal, akarattal

Amikor kiderült, hogy a limfoma egy fajtája, bizonyos Hodgkin-kór támadta meg a szervezetemet, akkor úgy döntöttem, hogy valamilyen formában, magamra írom a betegséget. Nem számít, hogy az orvosi könyvekben mit jelentenek a különböző kifejezések, hogy mennyi a túlélési arány (ami meglepően magas), mert a szempár a tükörben csak egy dologra kíváncsi, hogy mit súg ott legbelül a hang, hogy mit táplálok a belső érzésekkel az akaratba, és hogy ha ez csak egy jelentéktelen hányada annak, hogy sikerül-e vagy sem, én akkor is írni fogok róla, hiszen ha én formálom a sztorit, akkor az én akaratom szerint fog befejeződni. Persze az első pillanattól kezdve tudtam, hogy olyan erők megszelídítésével kacérkodom, amely mesze túlmutat azon, amit eddig csináltam. Bár minden olyan egyszerű volna, hogy hipsz-hopsz papírra vetek egy nekem kedvező forgatókönyvet, hogyan nem hullik ki a hajam a kezeléstől, a számtalan negatív mellékhatás figyelmen kívül hagyásáról már nem is beszélve, az univerzum pedig meghajol az akaratom előtt. Ha bárki megkérdezi, ez nem erről szól. Az írás lényege a terápia és annak gyógyító jellege, hogy bármi is történik, nekem abban kell hinnem, hogy mértéktől függően rajtam is múlik a betegség alakulása.

Voltak nehéz pillanatok. Volt olyan délután, amikor soványan és remegő lábakkal másztam vissza az ágyba, ahonnan már nem tudtam volna felkelni újra, de tudtam, hogy bármi áron, de lábon fogok állni, stabil lesz az az állás, és megint belenézek a tükörbe, hajrá, lássam azt az elszánt tekintetet, hiszen a családomon kívül ő volt az egyetlen támaszom, bízni benne, hogy holnap újra írni tudok, mert szükségem van a benne fogant lendületre.

A napok úgy teltek zötyögve és nyikorogva, hogy az idő forgása egy csigát ábrázoljon, mert csak várja az ember az egyik kezelést a másik után, de a köztes időszak felér egy évszaknyi elmúlással, és ahogy elkezdi a következőt, mintha már egy új dimenzióba kerülne, és a fákon a levelek formája is megváltozik. Pedig kora tavasz volt a diagnózis, és május közepére már a kórteremben találtam magamat. Az első körben hat hónap volt tervezve, és minden további kérdés és válasz a rossz mukik viselkedésére volt élesítve. Azt hiszem, kezdtem megérezni a tekintet közelségét, azt a szegmenst a tudatomban, amelynek köszönhettem, hogy viszonylagos elvárásaim teljesültek, és nem tapasztaltam elviselhetetlen tüneteket a kemoterápiától. Kezdtem egyre jobban lenni, és a közösségi oldalon vezetett naplómban is egyre pezsgőbb bejegyzések kerültek. Elsőre úgy gondoltam, hogy barátaimmal ismerőseimmel megosztom az dolgaimat, voltaképen felvezetem a betegségem történetét, hogy amint rendezni tudom a gondolatokat, végre úgy formáljam, ahogyan számomra a legjobb.

Az őszi késő

Nehéz szavakba önteni az érzést, amikor közlik, hogy befejezted. Az utolsó kezelés, a látvány a nővérek arcán, akik neked szurkoltak, és kézzel fogható eredménye van annak, amiért megdolgoztál. Még nem a teljes gyógyulásról beszélünk, csak egy fontos és régóta várt állomásról, aminek jelentése, hogy ugyan nagyon mélyről indultam, de a szervezetem képes volt összefogni a modern tudománnyal, és kiűzte a rossz mukikat a szervezetemből. Következett egy nagy rutin, teljes kőrű kivizsgálás, miegymás, aminek az eredménye is engem és az orvosomat igazolt. Még az elején belengetett sugárkelésre sem volt szükség, annyira szépen alakultak a sejtjeim.

Talán másfél hete lehetett nálam ez a papír. Csak az a kép merevedett ki előttem szüntelen, amikor a doktornőm felvázolta, hogy minden beavatkozás sikeres volt, nem lesz itt gond Zoltán, majd folyamatosan figyelni fogjuk. Másfél hét. Éppen a Civil rádióban voltam, egy új műsort szerettem volna indítani, és annak folytak a felvételei. Másfél hét, és tehetetlen dinnyeként vágódtam el a stúdió padlószőnyegén, mintha csak valami arra húzott volna, nem törődve az általam lebegtetett győzelmi papírral. Miért is tette volna, hiszen ez nem győzelem vagy vereség kérdése. Bekerültem a kórházba, és hosszas vizsgálat után következett a diagnózis. Egyfajta térszűkítő folyamat rohamot okozott a fejembe, ettől ájultam el. Térszűkítő folyamat, az mi a fene? Talán korán kezdtem neki a munkának, nem kellett volna máris egy komolyabb műsorba kezdeni, a testem még nem volt felkészülve, pihenőt kért, és miközben elvágódtam, valami beszorult odabent. Hát nem. Erős volt a gyanú, hogy vagy agydaganat vagy egy rossz muki tévedt el, mindkettő vészesen forgatókönyv. Valamit elírtam volna a történetben? Hiszen erről nem volt szó, még a kezelő orvosom is elképedve hallgatta végig ami történt. A Szent István Kórházba kerültem, ahol teljeskörű CT, és MR után műtéti javaslattal átadtak a János kórházba.

A János kórházban új fejezetet kellett írnom a betegségnek. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit rontottam el, miért másfél hét, miért ilyen korán okozott problémát? Pedig pontosan tudtam, hogy az mindenség törvénye nem függ attól, mit szeretnék végezetül, hogyan fogok a mondatok erejével lezárni egy betegséget. Már nem arra koncentráltam, hogy magamra írjam, hanem másokra, azokra akiknek ez valóban segít, a magam részéről lezártnak tekintem a sorok formázását:

Túl lettem a műtéten, annak minden sikerével. Első szavam az volt, hogy kérek egy falat csokoládét. Aztán majszolás közben elhatároztam, hogy nem fogok spirituális magyarázattal válaszolni a drasztikus történésekre. Mert nem történ más, mint az, hogy a rossz mukik valóban elköltöztek, csak valaki elbújt az asztal alá nézelődni. A rádióban aztán egy legbelső gondolat benézett az asztal alá, és hoppá. A többit már nem nehéz kitalálni. Még sok vizsgálat van hátra, alaposan feltérképezik, hogy van e valaki a komód mögött, esetleg a spájzban guggol és kivár. Ez a sok minden már önmagában is elképesztő, és ha nem velem történne csak olvasnám egy könyvben, elégedetten biccentenék:

Volt mersze a szerzőnek ilyen vagány módon játszani a történettel. Remélem lenne egy e-mail cím ahová megírhatnám.  

Nagyszerű érzés volt, mennyien biztattak, szurkoltak értem. Ismeretlenek kerestek fel a kórházban, pénzt, rengeteg csokit, adományt hoztak a kórház számára. Ez valóban az értékek diadala volt. Nem most ismertük fel, hogy mit jelent ez a kincs valójában, hanem talán az alkalmazása, ahogyan mindenki azt tette bele, ami nem volt kényelmetlen számára, ami belefért, amivel segíteni tudott másoknak. Jó volt ezt megélni, sokat gyarapodott a páncél a mellkasomon, csak köszönettel tartozok mindenkinek.

Sokan sokféleképpen szokták jellemezni a halál közelségét. Azt a percet, amikor nem csak egy ártatlan közhelyes gondolatot teremt a tudatban, hanem erőteljesen megmarkolja lelked rózsaszín álomfüggönyét, és kíméletlenül szakítja a porba annak minden báját és szeretetét. Szeretném kedves olvasó, ha ez az érzés köztünk maradna. Én csupán leírom neked, hogy miként lehet ezt a kíméletlen élethelyzetet rezdülésről rezdülésre jutva túlélni, hogy általa felfedezd a tested és lelked közti kapcsolat mibenlétét, ami nélkül ma már tudom, csak tévelygő lennék egy vaksötét kórterembe, összezárva magánnyal, kiüresedett szorongással.

Ne engedd, hogy ártó suttogás törje szét az elszántságot.(DZ)

Órákon át álltam egy folyosón, körülöttem kétségbeesett emberekkel, vegyes korosztály, egy azon érzéssel, hogy valami nincsen rendben a sejtjeinkkel. Nyitódik az ajtó, egy hetven év körüli férfi zárja el az ajtó önműködő becsapódását. – Csak egy percet kérek doktornő, mennyi az esélyem? – kérdezi hangjában szokatlan nyugodtsággal, de válasz helyett csak türelemre intik odabentről, s a többiek szinte csontig feszülnek a jelenségtől. Várakozunk. A folyamat meglehetősen egyszerű, mindenki kezébe odanyomnak egy papírt, rajta érthetetlen tartalommal, ami újabb feszültséget szül, kérdések csatlakoznak a meglévőkhöz, és lehet menni egy következő ajtó elé várakozni. Ha a művelet ezen szakaszában bárki is azt mondta volna, hogy innentől megváltozik minden, mert a keserűség és bánat majd átvedlik valami élhetőbb öltözékre, azt kinevetem. Na, ne vicceljünk itt kérem ilyen komoly témát felvezetően. Hiszen az említett keserűség már a barátommá szegődött. Mi akkor és ott egyek voltunk, ahogy a nyakam tövében jelentkező fura kinövés, amiről csak annyit tudtam, hogy nem biztos, hogy ott kellene lennie. Ám ott volt, és a fentebb említett jelenséggel együtt, hogy a halál ordasul leselkedik az egyik sarokban, kinek fájdalommal teli könnycsepp, másnak üvegessé meredt tekintet formájában.

Egy dolgot tudtam biztosan, hogy haza fogok menni. Ez volt az a tény, amire tudtam támaszkodni, az otthon és a család, bár utóbbi gondolattá formálása közben nyelnem kellett egy nagyot, tudjátok, amikor nem időszerű, hogy elterülj egy kórházi folyosó hidegen koszos padlóján, még a végén elszáll a hazajutás lehetősége is. Tehát várakozni kell, nincs más választásom. Végül a doktornő behívott. Ahogy az iskolássá érett gyermek esetében a jövőbeli tanító megfelelő kiválasztása a cél, itt is erről beszélhetünk. Pénzt és időt nem sajnálva szinte hónapokig szokták hajkurászni a megfelelő személyt, aki majd emberséges marad a nehéz pillanatokban, aki kellően alapos és tudása oly magasságokig emelkedik, hogy már egy űrlényt is képes volna meggyógyítani. Fogalmam sem volt róla, hogy kihez kerülök, csupán egy ember szólított a nevemen, aki inkább tűnt segítőkész „tanítónak”, mint a tudomány merev de bölcs katonájának, akire élből rá lehet vágni: mindössze a kötelességét végzi, nem foglalkozik a járulékos veszteséggel. A betegirányítóban annyit közöltek, hogy ehhez a doktornőhöz tudok menni, és mellékesen megkérdezték, hogy a beutalóra vésett leukémiát mikor igazolták? MICSODA? Ez volt akkor, ezekkel a kilátásokkal vártam egy vadidegenre, akire rá kell bíznom az életemet, így rendezte a sors akkori változata. A következő előadás már egy nem túl tágas, de annál barátságosabb szobában zajlott. Hát persze, hogy azonnal levágta, hogy nagy a baj. Ott álltam előtte, csontsoványra lefogyva, beesett tekintetemnél a fal csak egytized árnyalattal volt világosabb, állam hegyét pedig egy hosszú nyakú pulóver szegélyezte.

Ugrás! A bent zajló beszélgetés és szakszerű vizsgálat mondhatni rutinszerű, ebben nincs semmi különös. Amiben mégis lehet változás, az önmagunk féken tartása, vagyis a hőzöngés azon formájának mellőzése, amikor a kilincs elforgatása közben elpárolgott bizalmat felváltja valami embertelen viselkedés. Mert ha már senkiben sem hiszünk, ha a bizalom elsüllyed kicsinyes pökhendi válaszainkban, valami mást is beengedünk a kórterembe, és önmagunkat zárjuk ki a felépülés lehetőségéből. Én nem így tettem. Az akkoriban rám jellemző görbe és önbizalom híjas testtartás saját akaratomból kiegyenesedett, és szembenézett az előttem álló feladattal: Meggyógyulni. Csak annyit kérdeztem a Tanítómtól, hogy az általa felvázolt Hodgkint lehet-e gyógyítani. – Természetesen! Vágta rá azonnal. - Minden korszerű eljárás a rendelkezésünkre áll, önnek csak meg kell nyugodnia és bízni a felépülésben. Bizalom, ugye mondtam, hogy kulcsszerepet szánok a létezésének.

Egy hat adagos kemóterápia kúra várt rám, heti két mellékadagra lebontva, így lett tizenkét hét előirányozva, plusz még néhány, ha a szervezetem nem reagálna megfelelően. Hát ja, nem túl fényes kilátások, főleg annak ismeretében, amiket az ember hall és olvas vele kapcsolatban. Amikor elsőként beléptem a fotelágyakkal berendezett hosszúkás terembe, elfogott az érzés, hogy na, ezt nem. Itt vagyok harmincöt évesen egy sokak által rákosnak mondott betegséggel, és mindjárt belém fecskendeznek valamit, amitől kihullik a hajam, hányni fogok, és különféle borzalmakat kell majd átélnem az elkövetkező fél évben, persze ha túlélem, hiszen erre sincs százszázalékos garancia. Mégis ezt diktálta a legbelső hang, ennek kellett alávetnem magamat, a többit valahogy kint kell hagynom a pofátlan betolakodóval együtt, aki minduntalan arról próbált meggyőzni, hogy szeretne mellettem ülni, fogni a kezemet, ahogyan eddig is tette mióta elkezdődött ez az egész. Egy szart! Oly könnyedén csaptam rá az ajtót, ahogy csapkodtam otthon magányomban, mert más módját nem találtam annak, hogy levezessem a felgyülemlett dühöt, tétlenséget és idegességet, ami csak őt táplálta, engem kezdett egyre jobban kikészíteni.

Az igazság az, amikor az ember nem hazudik a tényekről, nem hallgatja el legbelső érzéseit, bármennyire is gyengének és kiszolgáltatottnak is érzi magát. Az igazság az, hogy rohadt szar a kemóterápia, és az az egész, ahogy egy ismerős világból hirtelen egy idegen közegbe kerülünk, ahová nem szépülni, de még csak felejteni sem járnak az emberek, egyetlen célja az esély megadása, hogy önmagunk határait átszakítva megküzdjünk az életünkért. Ez nem harc vagy ilyesmi, a valóságban képességről és az elszántságról szól, és csak másodsorban az általam egyszerűen nedűnek keresztelt löttyről, ami változó intenzitással folyik át a szervezeten, amíg végül készen nem állunk a kitűzött feladatra. Készen állsz? Remélhetően neked sohasem kell, vagy az is lehet, hogy túl vagy rajta. Bevallom, amíg kilométeres távolságban éreztem magamtól a daganatos betegségek létezését, még egy sort se voltam hajlandó szentelni a megismerésükre, csak szenzációhajhász szalagcímek és elrettentő leadek halványultak a perifériám egy külső szegletében. Aztán mindez előtérbe került, és a betűk kezdtek egyre csak vastagodni, de már nem azt olvastam ki belőlük, amik kizárólag hívó szóként hatnak a már említett betolakodóra.

Az első és utolsó kezelés között eltelt hosszú hónapok rávilágítottak arra, hogy ki is vagyok valójában, és mire vagyok képes az akaratommal. Idegen érzés idegen szókészletei bontakoztak ki az ágyban töltött időszakban, amikor az ember a szenvedésen túl mosolyra hajló emberek arcából merítkezik a rosszabb napok elviseléséhez. Igaz emberek vettek körül, a maguk szépségében tették a dolgukat, irányt mutatva azoknak, akik az ajtóban egy tollvonásnyit megtorpannak, de aztán ők is rajzolták tovább az életútjukat.

Elviselhetetlen? Csupán nézőpont kérdése, de azt hiszem az évekkel ezelőtti énem számára az lett volna, az önvádaskodó, hitét és humorát vesztő emberek számára pedig maga a pokol, a magunkhoz láncolt betolakodó fellegvára. De mint tudjuk, nem kötelező azt az utat választani, a láncok nincsenek vaskarikából, az akarat pedig felvértezi testünket egy hősi páncélzattal, amire a betolakodónak nincsen ellenszere. De épp úgy szükség van a Tanitóra, mint minden apróságra, szeretetre, kitartásra és bizalomra, amely kellő alapot nyújt ahhoz, hogy elviseljük. Elviselhetetlen? Tedd fel a kérdést úgy, hogy el tudod- e mostani önmagadat viselni. Amennyiben a válasz igen, már meggyógyultál, onnantól soha nem leszel egyedül, bárhol is leszel, bármi is történjen veled, örökre hős maradsz. Hős a túlélők számára, a hozzám hasonló átlagembereknek, és mindazok útmutatója maradsz, akik ma még rettegnek a rájuk váró megpróbáltatások miatt. Még nincsen vége, mégis eljutottunk oda, ahová írásom elején szerettem volna elérkezni. Erről szól minden, amit életnek hívunk a nagyvilágban.

Amíg az erő az életed szerves részét képezi, a mindennapok cselekedetei foszlányok csupán. Néha vissza se emlékszel mit tettél az előző percben, mert az erőben rejlő természetesség katalizálja minden egyes mozdulatodat. Aztán történik valami. A megtapasztalt egyenes hirtelen görbévé változik, az állás fárasztó, a levegő pedig úgy áramlik a tüdődbe, mintha egy rossz porszívó szívná fel a több évtizede felgyülemlett piszkot egy kanapéról, és a porzsák kezd vészesen megtelni a rajta nyugvó porszemektől. Az erő elveszti józan, emberi mértékkel kiszámítható természetét, hiánya pedig szépen kezdi felaprítani az életedet. Na ekkor jön el a perc, amikor rájössz, hogy változtatni kell.

Ma már tudom milyen erősnek lenni a hétköznapokhoz. Sok erő kell a napi gondok átvészeléséhez, erő kell a stresszhez, és ahhoz is, hogy a ránk váró boldogságot felismerjük, és egész lényünkkel átéljük a legszebb pillanatait. Korábban azt is tudtam, hogy milyen, ha mindez egy picit erejét veszti. Amikor otthon ültem megfázósan és egy „jártányi” erőm sem volt ahhoz, hogy iskolába vagy dolgozni menjek. Ezekben a napokban mindig volt egy természetesnek vélt bizonyosság, hogy amit érzek, ez a kényelmetlen állapot hamarosan elmúlik, pár óra vagy nap és elfelejtem, hogy egyáltalán a világra merészkedett. De fogalmam sem volt róla milyen érzés akkor, ha reggel még a saját lábamon kelek ki az ágyból, de kora estére már négykézláb kell ugyanoda visszamásznom, mert remegő lábaim már képtelenek megtartani soványra fogyott felsőtagjaimat. Amikor egy palack ásványvíz is mázsaként nehezedik az egyre csak fogyatkozó izmaimra, s az erő ordas nagy hiánya nem szűnő gondolatot ébreszt fel bennem, hogy talán ez örökre így lesz, és korábbi életem már soha többé nem fogom visszakapni.

A fene nagy pihenésben volt időm erről és arról elgondolkodni. Az első ilyen egy nosztalgikus érzés, ahogy az ember sütteti magát a Balaton parton, és nem gondol másra csak a napsugarak szelíd simogatására, az egyik kezében egy olcsó borosüveggel, másikkal szerelme kipirosodott hátát cirógatja. Az ehhez hasonló jelenések nem igazán töltik fel az embert. Bár irányítani szinte képtelenség, mégis az volt az első dolog a fejemben, hogy erre nincs szükségem. Nem erre fogok rágörcsölni, nem szabad, hogy ezek töltsék ki a napjaim nagyrészét. Tudatában vagyok vele, hogy a pozitívra való ráhangolódás egy ilyen helyzetben több mint merész vállalkozás. Nem pusztán azért, mert az önsajnálat erősebb és egyfajta visszaigazolás, hogy minden baromi szar körülöttem, hanem mert egy ismeretlen folyamattal állok szemben, melynek végében nincs semmi, csak méretesen tátongó üresség. Ám a dolgot lehet másként is értelmezni. Ezt a betegség által kiterjesztett ürességet kell feltöltenem a gyógyulásomat ösztönző tartalommal, amelyekre később lehet építkezni, akár kezelések alkalmával, amikor mosolyogni látok nálam sokkal betegebb embereket.

Az erő persze most sem halmoz el, és fele annyi sincs, mint volt korábbi évtizedeimben. Ezt el kell fogadni még akkor is, ha tudom, hogy hónapok vannak hátra a kezelésből és az elkövetkező időszakban sem kecsegtetnek sokkal többel. Viszont az erő nagy ajándék, még ha kevés is van belőle. Meg kell tanulni tartalékolni vele, arra a pontra irányítani, ahol a legnagyobb szükség van rá, ez önmagunk kihívása a zord időszakok leküzdéséhez. Bevallom most sem mindig fényes az égbolt, és nagyon nehéz elrugaszkodni attól, amit ösztönösen érzünk, amikor semmi sem tud jobban lelkesíteni, mint legbelső félelmünk marcangolása. Férfiként nehéz szembenézni ezzel a jelenséggel, hogy félek, rettegek a jövőtől és attól az embertől, akinek nincs ereje küzdeni, s végül harc nélkül távozik a csatamezőről. De aztán valami külső erő mosolygásra ösztönöz, legyen az egy kedves arc a párnám mellett tündökölve, vagy egy megcsillanó játék a függöny és fény találkozásánál, az élet már csak ilyen, még ez is képes feltölteni pozitív energiával.

Mosoly, figyelem, gondoskodás. E szavak nem sokszor fordulnak meg az ember fejében, ha éppen „kemóra” várakozik, nem feltétlen tartoznak a betegségtudat amúgy sem túl pozitív eszköztárába. Azon már régen túl vagyok, hogy a miértek végtelennek tűnő kérdéshalmazán fussam a kilátástalan köröket, mert ha egyszer kialakult egy helyzet, diagnosztizált egy veszélyes betegséget az orvosi bizottság, hát azt kell elfogadni. Mégis mára elértem, hogy tiszta szívvel tudok mosolyogni, és figyelni minden apró rezdülésre, amely a betegségemmel kapcsolatos. Immár gondoskodni merek magamról, és talán ami a legmeglepőbb, ha lenne rá szakmai tudásom, másokról is hasonló ráérzéssel gondoskodnék. Mit számít, hogy az életet választja az ember ahelyett, hogy fejest ugrana az önsajnálatba, kiteljesítene egy olyan nem túl biztató folyamatot, amely végül visszafordíthatatlanul taszítaná a halálba. Ezt senki sem akarja, mégis minden betegség nettó lelki szövődménye a halálról való közeli morfondírozás, a velem miért történik ez keserű pirulája olykor permanensen levezethető hatást gyakorol a szervezetünkre, míg végül a szövetek is feladják a harcot, az acélosnak vélt szívünkkel egyetemben.

Hallottam már olyanokat is, hogy rák és nem is annyira rák között óriási különbség van, miként a tüdőgyulladásban is legalább annyira meg lehet halni mint leukémiában. Akkor most szögezzünk le valamit: Semmiben sem kötelező meghalni, semmi sem lehet annyira halálos, mint a betegségtudat sötét és kétségbeejtő elburjánzása, semmi sem veszélyesebb annál, mint idő előtt feladni a harcot, erről magam is kaptam elég komoly megtapasztalást. Az én betegségem valahol félúton tanyázik a rák és a számomra értelmezhetetlen daganatos betegségek között. Bizonyos Hodgkin-kór a kis hamis orvosi értelmezése, eleinte még a nevét se mertem kimondani. Mára azonban megbarátkoztam a nevével(s csakis azzal) - ha már pár hónapig vele ébredtem és vele feküdtem, de közöltem vele, hogy kapcsolatuknak ezennel vége, kérem, hogy mihamarabb távozzon. Azt hiszem megértette.

Tehát újra leírom, mosolyogni. Na, ezzel is komoly probléma adódik a nem túl szellős kórteremben, amikor az ember szinte csontig feszül félelmében, az arca pedig elsápad, mintha minden apró ér és rezdülés elbújt volna róla ijedtében. A figyelem ilyenkor a végjátékra koncentrálódik, valahogy ez lett genetikailag programozva az emberben, mikor meghozzák a zöld táskába rejtett orvosságot, amiről igazából fogalma sincs, csak olvasott egyszer róla egy flekknyi valamit a bulvársajtóban, máris rémképek jelennek meg előtte, és felsejlenek azok a bizonyos, értelmileg rohadtul fogyatékos internetes kommentek, hogy most van ennek itt vége. Máris lesajnálttá válik minden gondolat a fejben, a szoborrá merevedő mozdulatban, és a világ elkezd körbe szaladni a testünk körül. Valóban van különbség a betegségek között: Az egyikért harcolni kell minden sejttel és idegszállal, hogy sikerüljön leküzdeni, a másik pedig csak úgy elintézi a dolgot, egy kézlegyintés vagy még annyi sem, és máris mehet minden úgy, mint fénykorában. Fogalmam sincs mikor voltam abban a bizonyos fénykoromban, nem mondta senki, hogy pont most jó az életem, most kellene kalitkába zárni az egészet, és családostul megőrizni az útókor számára. Én csak egyetlen dolgot tudok, az pedig sziklaszilárddá nőtte ki magát a tudatomban: Bízni és dolgozni a jövő pozitív fordulatában még mindig kifizetődőbb, mint lefelé haladni a múlt útvesztőjében. Nem szabad nosztalgiával fordulni egy olyan életszakasz után, melyről csak én gondoltam, hogy velejéig tökéletes, miközben a valóságban valami elkezdett megrohadni a belsejében. Az előrenézés filozófiája bár meglehetősen közhelyesen hangzik, mégis kivitelezhetőbb alternatíva azok számára, akik élni akarnak. S én élni akarok, még ha magam is megszédültem elsőként a rám váró teher alatt.

Ebben és a legtöbb hasonló betegségben a mosoly egy elfeledett fegyver a sötétséggel szemben, amely kellő figyelmet irányít arra, ami a legfontosabb. Önmagam figyelme másokra is kivetülhet, és gondoskodik azokról akik még félnek, akik csupán egy kis támogatásra szorulnak.

A kiírt kezeléssorozatom feléhez érve elárulhatom, hogy kevés nehezebb dolgot tudnék felsorolni ebben az életben, mint mosolyogni és gondoskodóvá válni egy olyan krízishelyzetben, amiben most vagyok. Nem tudnék mondani olyan embert próbáló feladatot, amely felérne ezzel a testi és lelki megpróbáltatással, amely egy szempillantás alatt képes milliónyi boldog emlékképet halálos pengéjével birtokba venni, kiáztatni férfiszívben edzett szemeimet, hitben rombolni, akaratban falakat leblokkolni. Egy monstrummal állok szemben, hozzá hasonlítva Góliát eszközeimmel, mégis tudom, hogy a végén én fogok győzedelmeskedni. Így vagy úgy, de élethosszig gondoskodok önmagam és környezetem mosolygásáról. A többire ráérek öregkoromban.